Gyermekkori rémálmoktól a katarzisig. Visky András a Kitelepítés és az Illegalisták előzményeiről

A gyermek, aki egy büntetőtáborban ébred tudatára, majd továbbra is gyerekként megígéri édesanyjának, hogy mindent megír, ami velük, a kitelepített családdal történik, felnőttként mit is tehetne mást, mint hogy beváltja ezt az ígéretet. Visky Andrással Káli Király István beszélgetett 2025. november 13-án, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szerzői kiadás című podcastjének első epizódjában.

Hogyan működik, hogyan véd a gyermeki fantázia egy ilyen helyzetben; hogyan működött akkor, és hogyan lehetett „átmenteni”, hogy a felnőtt író muníciójává váljon?

„Az én esetemben gyerekként a fantázia abban volt segítségemre, hogy egy alternatív életet alakítsak ki magamnak. Képzeletvilágban éltem, és erre nem is volt más lehetőségem, hiszen nekem az édesapám szinte nyolcéves koromig csak a képzeletemben élt. Nem ismertem személyesen: ő ismert engem, én nem ismertem őt, csak miután a börtönből hazajött. Ezért mindig megalkottam magamnak az ő személyét, sőt, amikor a barakkunk előtt játszadoztunk, sokszor láttam is őt közeledni, annyira valóságosnak képzeltem el.”

Visky András nem is tudja önmagában mesterségesen szétválasztani a felnőtt és a gyerek nézőpontját, és a Kitelepítésben ez a „kettős látás” érvényesül. „Tehát egyszerre érvényesül a gyermek és a felnőtt szempontja a szövegben, és nagyon sokáig azért nem tudtam megírni, mert azt hittem, hogy ezt a kettőt el kell választanom egymástól. Végül felismertem azt, hogy nem kell, mert ez vagyok én, ez a gondolkodásmódom: egyszerre élek benne a gyermekkori történetekben, fantazmagóriákban, sőt olykor rémálmokban, és ezzel egy időben a felnőtt szemével nézek rá arra az időszakra, amit átéltem.”

Ehhez azonnal azt is hozzáteszi, mennyire sokat köszönhet a családjának, testvéreinek, hiszen legkisebb, hetedik gyerekként ő volt az, aki felé irányult, csörgedezett a legtöbb figyelem, gondoskodás. Úgy érzi, nagyon sokkal tartozik nemcsak nekik, hanem úgy általában mindenkinek, és ha az őt gyerekként körülvevő személyek rá sugárzó emberi melegsége megjelenik az írásaiban, az ezeknek a tartozásoknak a lerovása.

„Nagyon gazdag embernek gondolom tehát magamat, és még sok munkám van hátra. Ha adatik erő hozzá, akkor ezt az utat megpróbálom becsülettel végigjárni. Tulajdonképpen az adósságérzés munkált bennem. Nagyon régtől fogva én mindig is tudtam, hogy a Kitelepítés regényt meg kell írnom. Mindig is készültem erre a könyvre, többször is nekifutottam egyébként drámában is, nem csak versben. Amikor megírtam a Júlia című darabomat, amit több mint tíz nyelven, különböző országokban és különböző színpadokon játszottak nagyon sikeresen, akkor azt hittem, hogy elvégeztem ezt a munkát. Megírtam édesanyámnak a történetét, mert sokáig engem leginkább ez foglalkoztatott. Miután letettem ezt a darabot, mégis, nagyon hamar megjelent ismét bennem ez az adósságérzés. Mégiscsak egy regény volna ennek a legmegfelelőbb formája, hiszen egy egész világot épít fel, rekonstruálja a történeti miliőt, nagyon közel hozza az olvasókhoz az emberek életét. És hát kerestem ennek a regénynek tulajdonképpen a formáját, míg végül megszülte önmagát, és benne megszült engem is.”

Az Illegalistákat viszonylag hamar, két év alatt írta meg, pedig terjedelmileg hosszabb, mint a Kitelepítés. Voltaképpen már majdnem készen volt az Illegalisták anyaga, fejezetek voltak meg, de mindenképpen az alapítótörténettel akarta kezdeni a trilógiát. “Miután megírtam a Kitelepítést, át kellett írnom mindazt, ami megvolt, hiszen egy regény megváltoztatja egy következő regénynek a nyelvét. A költészettől nem szakadtam el, bár az utóbbi években alig írtam verset. A Kitelepítést sokan verses regénynek gondolják és mondják, én meg nem vagyok hajlandó ezt eldönteni és behatárolni, mert úgy érzem, hogy ez nem az én dolgom, de a poézis és a dráma eszközével az Illegalistákban is élek. Engem a vers és a dráma tanított meg a sűrítésre, a koncentrált és érzéki fogalmazásra, hogy az érzékekre hassak előbb, mert az megnyitja az intellektust is a számomra fontos témák iránt.”

Dramaturgként, íróként, esztétikai, teológiai, filozófiai kérdésekkel foglalkozó gondolkodóként Visky András ars poeticája egy erős humanista európai hagyományhoz kapcsolódik. Ami emberré tesz és embernek tart meg, az a saját indulatainkkal való szembenézés, ennek a folyamatnak a dramatikussága, majd végül a tragédia nyomán bekövetkező katarzis. Az irodalom és a művészetek, vagy akár a vallás, a hit műveli ezt bennünk és velünk - és ha ennek hátat fordítunk, vagy ha az ember magára van hagyva, akkor a bestialitás fog eluralkodni, felülkerekedni.

A beszélgetést meghallgatva elgondolkodhatunk mi is olyan kérdéseken, hogy ha egy közeg, egy rezsim, egy diktatórikus berendezkedésű államforma kiszolgálói és működtetői eleve belső ellenségként kezelnek, könnyebb-e ellenállni az olyan kísértéseknek, amelyek önmagunkkal való meghasonulásba, elveinktől és értékeinktől való elfordulásba taszítanának? Hogyan tudnak működni az ellenmagatartás különböző formáinak „családi hagyományai”? Milyen járulékos személyes és közösségi „nyereséggel” járhatnak az olyan, részben külső kényszerből fakadó döntések, mint például, amikor egy disszidensként megbélyegzett fiatal műszaki pályán indul el? Hogyan kapcsolódik elválaszthatatlanul össze filozófia és fizika, humán és reál tudományok, és miért lel spirituális élményt a költő a kvantumfizikai elméletekben?

Káli Király István kérdéseire, felvetéseire Visky András nemcsak válaszol vagy reflektál, hanem feltárulkozik, bensőséges, mély párbeszédnek lehetünk tanúi, amelynek tétje, méltó lezárása és – ha így tetszik – katarzisa van. A teljes beszélgetés meghallgatható a Spotify-on, a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár Szerzői kiadás című podcast-csatornáján.